Pünkösd napi utazás

Behunyom a szemem. Mélyeket lélegzek. Jön a sírás, ki akar törni. Elindulok a könnyeim útján, úszva visszafelé. Bent járok a szemüreg mögötti részen a koponyámban. Látom, és érzem az arcom üregrendszerét.  Jaj, olyan hívogató az agyam…, de nem! Nekem tovább kell mennem a garatomon, torkomon, lefelé. Most olyan, mintha egy vízesésen zuhannék lefelé, egy kristálytiszta vizű tóba. Csak felfekszem a víz tetejére, majd egyszer csak egy örvény elkezd húzni lefelé. Nem küzdök ellene, csak hagyom. Érdekes, hogy nem félek attól, hogy megfulladhatok. Megnyugtató hagyni, átadni magam ennek az örvénynek. Olyan, mint egy lefelé tartó spirál. Közben megjelenik az apám arca, elhaladok mellette… a spirálban sodródva lefelé… (jönnek a könnyeim…) csak nézem őt, ő is engem. Nem szólunk egymáshoz. Aztán jön anyu. Neki már odakiáltok: Anyaaaa!!!, és nyújtom felé a kezem, de nem érjük el egymást. Fájdalmas az elszakadás mindkettőjüktől. (Csorog a könnyem.) Változik a kép. Fent vagyok, a magasban. Még nincs testem, csak energia vagyok, nem látom magam, csak érzékelem, hogy vagyok. Ha akarom kiterjesztem magam végtelennek, vagy épp pontszerűvé húzom össze magam.  Amikor végtelen térrel rendelkezem, érzem, hogy magamba fogadom a Mindent. Amikor pontszerűvé zsugorodom, képes vagyok magamba gyűjteni a Minden esszenciáját, abba az aprócska pontba… sűrűsödni kezd az energia, mígnem anyagba formálódik. Én döntöm el, hogy milyen formát öltsön.

Miért van szenvedés? Meg akarom érteni!

A válasz, mert el akarok jutni A pontból B-be.  A és B egyszerre van jelen a teljes kiterjedésemben… és a pontszerű esszenciámban is ott van… (Sóhajtok egy nagyot.) De jó! Mekkora könnyebbség… de hogyan tudom ezt a tapasztalást átvinni a mindennapi működésembe?

A gyerekek…

„Isten hozott. Látod már? Itt vagy. Megérkeztél ide a Földre. Jól van, jól van, minden rendben. Fáj… szűk a hely ebben az aprócska testben… csak lélegezz… megismersz?”

Hirtelen újabb képek nyílnak meg… egymás után tűnik fel azoknak az embereknek az arca, akikkel ebben a földi életemben kapcsolódásom volt. Hömpölyög az egész, mint valami forgószél… hű, és vele együtt a megannyi érzés… csak úgy szétszakít… Értem már, hogy miért nem egyszerre éljük mindezt át, belepusztulnánk itt a Földön. Látom a halálom pillanatát… békés vagyok. Megérkeztem az egységbe, az elfogadásba. Megértettem mindent. Bölcsen távozom innen a Földről. Csak a szeretet van bennem. Készen állok. Megérkeztem. Itt vagyok. Vagyok. Létezem. Hívlak téged.