Behunyom a szemem. Mélyeket lélegzek. Jön a sírás, ki akar törni. Elindulok a könnyeim útján, úszva visszafelé. Bent járok a szemüreg mögötti részen a koponyámban. Látom, és érzem az arcom üregrendszerét. Jaj, olyan hívogató az agyam…, de nem! Nekem tovább kell mennem a garatomon, torkomon, lefelé. Most olyan, mintha egy vízesésen zuhannék lefelé, egy kristálytiszta vizű tóba. Csak felfekszem a víz tetejére, majd egyszer csak egy örvény elkezd húzni lefelé. Nem küzdök ellene, csak hagyom. Érdekes, hogy nem félek attól, hogy megfulladhatok.
Gyakran kérdezik tőlem, hogy mit adott az a sokféle tanfolyam, amiket az utóbbi öt évben elvégeztem. Önmagamat ismertem és ismerem meg általuk mind a mai napig a végtelen világban. Ami biztos, hogy a látásmódomban történt valami olyan változás, ami aztán az anyagi, a minket körülvevő világban is szép lassan megjelenik. Azt mondják a Mesterek, hogy emlékezni jöttünk a Földre.
Tényleg csak a MOST van.
A konyhában állt. Épp egy balett óra után fogyasztotta elégedetten könnyű vacsoráját, amikor a semmiből előbukkant az az ismeretlen érzés. „Mindenem megvan ezen a világon!” „Hogy? Mi van?” „Mindenem megvan ezen a világon!” Ismételte a furcsa hang. Nem tudta megmondani, hogy honnan jön, egyszerűen csak kristálytisztán hallotta ezt a megnyugtató, bársonyos hangot.